Szóval az adattest. Mindenkinek, sőt mindennek van a világon. Helye, formája, kiterjedése, színe, szaga. Neve, árbevétele, kiadása, főtevékenysége, foglakozása. E-mail címe, érdeklődési köre, családja, kutyája, autója, lakása, szokásai. Ízlése, vallása, nyelvtudása, végzettsége. Baráti és ügyfélköre, megállapodásai, partnerei, emlékei, hangulata. Számlaszáma, cégjegyzék száma, adószáma, tb-száma, személyi száma, IP címe, weboldala, webtartalma, alkalmazottai. Na jó, azt hiszem, értitek.
Mik a jellemzői az adattestnek? Azt már tisztáztuk, hogy mindenkivel vele születik, de fontos érteni, hogy senkivel nem hal vele. Életben marad, mivel lehetetlen az összes részét kitörölni az összes adatbázisból. Vicces, hogy például a facebook-on az egyik legnagyobb probléma a meghalt felhasználók profiljainak kezelése. Arról folynak az egyeztetések, hogy például a családtagok örököljék a profilokat. Kicsit perverz, nem?
A másik jellemzője az adattestnek, hogy folyamatosan hízik, bővül, növekedik, gyakorlatilag úgy, hogy erre a valós személynek minimális ráhatása van. A legnagyobb baj azonban az, hogy semmilyen közvetlen ráhatása nincs a "tulajdonosnak" arra, hogy az Ő adatait, a róla szóló információt ténylegesen ki, hogyan kezelje. Persze, mindig elfogadjuk az Általános Szerződési Feltételeket és az Adatkezelési Nyilatkozatokat, Titoktartási megállapodásokat, de nem tudjuk ellenőrizni azok betartását. Miért fogadjuk mégis el? Pénzért természetesen, vagy valamilyen szolgáltatásért, nyereményért, ígéretért cserébe. Meg persze van Személyes adatok kezeléséről szóló törvény is, meg a magántitokról is, banktitokról is. És?
A vicces az egészben az, hogy a legtöbb információ, amit mindenki takargat, véd, eltitkol, az valahol máshol, az Ő vagy Más adattestének egy másik szegletében hozzáférhető, csak erről a tulajdonos nem tud. Például egy szerződés, ami szupertitkos, az védőőrizet alatt a cég páncéljában csücsül, miközben a céggel kapcsolatban álló ügyvédi iroda számítógépein, a közjegyzők nyomtatóinak memóriájában elérhető lesz, valamint egészen bizonyosan elektronikus levélben küldték át egymásnak a történet szereplői. Persze titkosítás nélkül. Mert miért is ne. A partnereknek persze a megbízó cég annyit már nem fizet, hogy legalább olyan védelemmel és tudással kezeljék az adatait, mint a vállalaton belül. Mert hát verseny van és az olcsóbbik viszi a megbízást.
Arra aztán már senki sem gondol, hogy ha valaki be akarna lépni abba a bizonyos e-mail fiókba, akkor "csak" a jelszót kell megszereznie hozzá. De persze nem kell megszerezni, ki lehet találni. Honnan? A szereplők adatteste elárulja. Autó rendszáma, márkája, lakcím, családi utónevek, kutya, macska neve, családi vonatkozású születési dátumok vagy akár a felhasználónévvel megegyező jelszó és még folytathatnám. Triviális és rendkívül sajnálatos, de ez a helyzet. Valamint, ez "csak" a jelszó helyzet. Gondolom ez is sokaknak ismerős.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése